A történeti összehasonlításnak is vannak sajátosságai. Nyilván nem pusztán a modern kor történészei voltak az elsők, akik alkalmazták az összehasonlító módszert. Leginkább az különböztette meg őket az elődeiktől, hogy a XX. században kezdett igazán a történettudományban is fontossá válni az önreflexió igénye, s ehhez kapcsolódóan az állandó módszertani megújulás, a tudatos és következetes összevetés. Reinhart Koselleck német társadalomkutató Diderot nyomán ezt találóan így fogalmazta meg: “A fiatalok az eseményeket és a tényeket kedvelik, az öregek pedig a reflexiókat. Ha ez igaz, akkor a történésznek igen paradox foglalkozása van, mert egyszerre kell fiatalnak és öregnek lennie.” (Wie neu ist die Neuzeit? Historische Zeitschrift, Band 251. 1990. 552.). A XX. századi külföldi történetírás talán ennek a szemléletmódnak is köszönhetően vált sokszínűvé. Szinte szimbolikusnak tekinthető, hogy a szociológia atyjai közé sorolt Emile Durkheim (1917) és Max Weber (1920) halála után hogyan fordult el a következő nemzedék a múlttól, a hagyományos történetkutatói gyakorlattól. Weber magát inkább politikai közgazdásznak vagy összehasonlító történésznek tekintette. Hatása nem csupán a szociológusok körében nagy, a század első negyedében kibontakozó “új történetírás” képviselői is számos elemet kölcsönöztek Webertől. Így például a tradicionális és modern fogalmak szembeállításával igyekeztek új irányzatuk jellemzőit leírni. A tradicionális történetírással ellentétben ezen szemléletnek első sajátossága az, hogy a politika világa mellett, sőt helyette, minden emberi tevékenységgel foglalkozik. Másrészt az eseménytörténeti elbeszélést mellőzve, a struktúrák elemzése került a figyelem középpontjába. S itt érdemes példaként Fernand Braudel munkáira, s egyáltalán Franciaországra utalni, ahol az “új történet” követelményeit leginkább hangsúlyozták. További sajátosságként kell megemlíteni a korábbival szemben alkalmazott “alulról való történeti rekonstrukciót, nézőpontot, valamint a források körének a kiszélesítését, még pontosabban a szinte minden, múltat idéző emléket forrásnak tekintő módszertani álláspontot. Ugyanígy újnak lehet nyilvánítani a sokféle kérdésfeltevés és megközelítés jogosultságát (L. erre bővebben: Peter Burke: History and Social Theory. Cambridge–Oxford, 1992. 3–11. Gyáni Gábor: Az “új történetírás” jelensége. In: Világtörténet, 1986. 1–2. sz.)

Az 1920-as évektől kezdve alapvetően meghatározó a francia Marc Bloch, a német Otto Hintze és a belga Henri Pirenne történeti összehasonlításról vallott véleménye. Bloch szerint itt a történeti megértés és magyarázat eszközének megerősítéséről és továbbfejlesztéséről van szó, még pontosabban a hasonlóságok, különbözőségek megállapításáról és lehetséges magyarázatáról is. Otto Hintze a történeti összehasonlítás alkalmazásában esélyt látott arra, hogy megtaláljuk az “általánost”, ami az összehasonlítottnak alapul szolgál. A német Hartmut Kaelble legújabb, diákoknak és a szakterület érdeklődői számára – főként német, francia, angolszász szakirodalom alapján – kiadott összefoglalásában a következőket írja: “Történeti összehasonlítás általában két vagy több történeti társadalom kimondott és rendszeres összevetése azzal a szándékkal, hogy az azonosságokat és különbözőségeket, valamint a közeledéseket és az egymástól eltérő fejlődési folyamatokat kutassuk”. Az összehasonlításnak a célja a talált különbségek és azonosságok magyarázata vagy tipizálása. A magyarázatnak és tipizálásnak is különböző céljai lehetnek, az első esetben általában egy nagyobb, közös összefüggésrendszerben igyekszünk megtalálni a vizsgálati témánkban az azonosságok és különbözőségek okait, míg a második esetben, a tipizáláskor inkább ugyanannak a problémának a különböző belső logikáját keressük egyes társadalmakban. Az összehasonlítás során elméletileg és gyakorlatilag is szükséges, hogy bizonyos megszorításokat alkalmazzunk, illetve tisztázzunk néhány kérdést, amelyek a következők: idő, társadalmi dimenzió, tér, egy meghatározott ok, módszer. A sorból kiemelve például a teret, megemlíthető, hogy a régiók, városok, falvak közötti történeti összehasonlítás igen ritka. Kaelble módszertani kötetében a történeti összehasonlításnak két típusát tartja fontosnak megkülönböztetni: az általánosítót, amely azonban az 1970-es évek óta mindinkább veszített a jelentőségéből, és az individualizálót (vagy tipizálót), amely utóbbi esetben különböző földrajzi színtereket rekonstruálnak. Ha az irányokat vesszük figyelembe, akkor alapvetően háromféle összehasonlításról lehet beszélni: tematikairól, földrajziról és az oknyomozó elemzésről. Ugyanilyen rendszerességgel sorolja fel a történeti összehasonlítások kiindulópontok, szerzői szándékok szerinti típusait, az analitikust, a felvilágosítót, a megértőt és az identitás-összehasonlítást. Az analitikus célú munkák leginkább meghatározott társadalmi struktúrákat, intézményeket, mentalitásokat, vitákat, eseményeket és döntéseket a konkrét történeti feltételek alapján igyekeznek megmagyarázni és tipizálni. A felvilágosítónak nevezett, s igen vitatott módszerű összehasonlítás esetében elsősorban a pozitív és a negatív társadalmi fejlődések szembeállítása van a középpontban. Ennek egyik példájaként említhető meg az úgynevezett német különút tézise, amely a nácik hatalomátvételét a hosszútávú társadalmi- és mentalitástörténeti adottságokkal is igyekezett magyarázni. A “megértő” történeti összehasonlításban a kutató főként más társadalmak másságának, az intézmények, mentalitások és struktúrák belső logikájának megértése, s kevésbé a magyarázata iránt érdeklődik.

A történészekkel szemben gyakran támasztott követelmény az, hogy identitástörténettel foglalkozzanak, bár az előbbiekkel szemben ez a típusú megközelítés a legritkább (például Max Weber írása a civilizációkról, vagy mások munkái az európai családról egyéb kultúrákkal összevetve). Kaelble a fenti négy alapvető célú történeti összehasonlítástól elkülönítve mutatja be a civilizációk összehasonlítását. Ebben az értelemben Európa, az arab világ, India, Kína, Fekete-Afrika, Latin-Amerika és az ún. “nagytársadalmak”, mint például az USA, a korábbi Szovjetunió és Japán tartoznak ide. Civilizáció alatt olyan társadalmi egységeket ért, amelyek történelmük során rendszerint egyszerre több hatalmi központtal rendelkeztek és több nemzeti államból álltak, de amelyeknek a lakók tapasztalatai, a kulturális és társadalmi sajátosságok más civilizációktól és “nagytársadalmaktól” való különbözősége révén, belső megosztottságuk ellenére, mégis egy közös történelmük van. Bár Kína ebben a sorban is különleges esetet képvisel, hiszen majdnem mindig egy hatalmi központtal rendelkezett. A civilizációk összehasonlításának Európában inkább múltja van, mintsem jelene. Manapság igen kevés publikáció jelenik meg ebben a tárgykörben. A virágkor a XIX. század végén és a XX. század elején volt: Max Weber, Emil Durkheim és Arnold Toynbee művei ekkor jelentek meg.

Kaelble a szociológiai és a néprajzi tárgyú összehasonlításokkal szemben a történetinek különböző sajátosságokat tulajdonít, amelyek természetesen absztrakt módon és az ábrázolás kedvéért nevezhetők csak történetinek. A határok igen nehezen húzhatók meg, hiszen szerinte a történészek alapvetően egyúttal szociológusok, politológusok és néprajzosok is. Azonban így is megnevezhetőnek tart több olyan sajátosságot, hangsúlyos elemet, amelyek a történészek számára jóval nagyobb jelentőségűek. Először is a történészek a térrel másként bánnak: a történeti összehasonlítások térben behatároltak. Más társadalomkutatók sokkal inkább az általános szabályok megfigyelését tartják fontosnak. Másodszor az idő, a mikor és hogyan kérdése igen fontos, ami alapján például a társadalmi átalakulások dinamikáját sokkal jobban lehet követni. Harmadszor a fogalmak használatának tudományos és mindennapi különbözőségét kell megemlíteni. A történészek általában korabeli kifejezések beiktatásával, vagy saját, új kifejezéseket (például feudalizmus, abszolutizmus) alkalmazva igyekeznek feloldani a nyelvi és ábrázolási problémákat. Kaelble a történeti összehasonlítás negyedik sajátosságát a forrásokban látja. Szerinte a néprajzosok és a szociológusok számára a központi forrást a jelenkor embere jelenti. Ötödször a történészek csekélyebb specializációját, hatodszor pedig a szélesebb történeti kontextust említi.

Hogyan, milyen lépésekben művelhetünk történeti összehasonlítást? Szerzőnk erre nézve is megnevezi a lehetséges és kívánatos kutatási magatartási szabályokat. Először is mindenekelőtt meg kell ismerni a téma kutatási helyzetét és legfőbb eredményeit. Másodszor világosan megfogalmazott kérdések alapján kell közelítenünk az egykori valósághoz. Harmadrészt egymásnak megfelelő összehasonlítási eseteket kell kiválasztanunk. Negyedrészt jól kell kijelölnünk a kontextust, ötödször pedig az összehasonlítható forrásokat. Végül pedig mindennek megfelelően kell módszert választanunk.

Az összehasonlító társadalomtörténet művelése Európában az 1980-as években, az USA-ban egy kicsit korábban kezdődött. Földrajzi tekintetben a XIX–XX. század témaköreiben elsősorban a legmesszemenőbb mértékben Európa áll a vizsgálatok középpontjában. Mindezt Magyarországról tekintve rögtön hozzátehetjük, hogy ezek az európai vizsgálatok is elsősorban Nyugat- és Észak-Európára szorítkoznak, s hazánk neve alig szerepel a szakirodalomban, amelynek egyik nyilvánvaló és elsődleges oka a nyelvünk. További uralkodó vonásnak számít az, hogy az összehasonlítások leginkább a “hosszú XIX. század” második felére vonatkoznak.

Kaelble műve didaktikus jellege miatt is figyelemre méltó, még akkor is, ha olykor éppen ez kelt kételyeket az olvasóban. Az elméletinek szánt tankönyv szerzője valóban csak bevezetőt szándékozott közreadni, amely talán meglepő módon, de nemzetközileg is az első ilyen jellegű műnek számít. Többet valószínűleg csak akkor érdemes erről majd írni, ha az itt vázolt történeti összehasonlítások alapján több empirikus munka születik. A berlini Humboldt Egyetem történész-oktatója eddigi munkássága a szociológia, a gazdaságtörténet, de leginkább a társadalomtörténet művelését tükrözi. Ő is elsősorban a történeti társadalomtudományos (historische Sozialwissenschaft) német iskolához tartozik, bár igen jelentős eredményei születtek francia történeti kutatásai során is. Kötete fontos módszertani és szemléletbeli kiindulópontokat nyújt azok számára, akik egy rendszeres – és főként társadalomtörténeti összehasonlító munkára vállalkoznak.